|
10. rész
yumechan 2011.09.02. 20:06
10. rész
Saga POV
Miután anyámmal megbeszéltem, hogy mikor, meg hogyan jönnek a vendégeink, nagyot sóhajtva léptem a szobámba. Kicsit rendbe tettem, majd a fürdőben lezuhanyoztam, és bekentem az arcomat. Tanultam egy kicsit, Tora is hívott, de mondtam, hogy megint családi program lesz, így nem mehetek sehova. Mikor eljött az este, kicsit tehetetlenül állok a szekrényem előtt. Mit vegyek fel, amiben nem akar megfektetni? Legjobb lenne, ha valami itthoniba maradnék, összeborzolt hajjal, meg ilyenek. De hát, én akarok is tetszeni neki, meg nem is… Mert… amit a múltkor mondott, az kicsit idegesít, de közben meg tetszik nekem, és tök jó lenne jobban megismerni. – sóhajtok egy nagyot, és előveszek egy lazább nadrágot, meg egy bordó, mintás pólót. Ez nem túl kihívó, de nem is olyan rossz… - nézek a tükörbe, majd az arcomat is lerendezem. Alapozóval már nem látszik Tora kézlenyomata. Kicsit haragszom rá ezért… de mindegy is…
Hamarosan csengetnek, én meg kiszaladok a nappaliba. Anya már üdvözli is őket, majd mikor beljebb jönnek, én is köszönök, majd felhúzott lábakkal ülök a kanapéra. Eszünk egy kis rágcsálni valót, meg sütit, közben csak bámulok magam elé, néha Reitára pillantok. Egyszer pont elkapom tekintetét, mire megnyalja ajkait, én meg érzem, hogy lángol az arcom. Perverz! – fújtatok magamban, majd félve visszanézek rá, ő ekkor vesz el a tálról egy sütit. Annyira jól néz ki… - fordítom el fejem zavaromban. Ahj, miért vagyok ilyen, hisz nekem ott van Tora! De Reita… Reita a testvérem lesz.
Meglepődöm, hogy a vacsora közben nem járkál a keze semerre, pedig megint mellette ülök. Ezek szerint tud jól is viselkedni… - nyugszom meg, mert kicsit féltem, hogy megint terrorizál az asztal alatt, de szerencsére nem tette. Mikor mindenki végez a kajával, a nappaliba megyünk vissza.
- Drágám, vezesd körbe te is Akira-kunt – mondja anya, mire sóhajtok egy nagyot. Már csak ezt kell túlélnem, és minden rendben.
- Oké – motyogom..
- Nézünk egy filmet, majd csatlakozhattok – mondja Rei apja, mi meg inkább indulunk is. Nem nagy a ház, de azért szépen sorban megmutatok mindent. Utoljára hagyva az én szobámat. Beljebb is megy, én meg követem. Tök hirtelen fogja meg karomat, és lök az ágyra. Nem számítottam rá, azt hittem, ma nyugisabb, mint a múltkor.
- M-mit akarsz már megint? – kérdem halkan. Igazából nincs humorom a poénjaihoz, ma főleg nem…
- Hm, semmi különöset… - vonja meg vállát, majd csípőmre ül, és körbe néz. Kicsit zavarba hoz, hogy így ül rajtam.
- Üm… mondjuk, nem szállnál le rólam? – kérdem is meg, mert tényleg zavaró kicsit.
- Most hogy kérdezed… - hajol közel hozzám – Nem!
- Nehéz vagy – dünnyögöm, bár nem is az a bajom… igaz, hogy nem pehely könnyű, de nem zavar a súlya, mert annyira nem nehéz… csak szálljon már le…
- Szóval szerinted dagi vagyok – hajol még közelebb, én meg nagy szemeket meresztek rá.
- É-én nem ezt mondtam…
- De ha nehéz vagyok, akkor ezek szerint kövér is – suttogja, én meg nyelek egy nagyot. Rendesen érzem leheletét számon.
- Nem is… - motyogom, és oldalra fordítom a fejemet.
- Vagy úgy! – vigyorodik el, amit hirtelen nem tudok hova tenni, de hamar meg is magyarázza… – Tehát bevallod, hogy jó a testem, amit szívesen kipróbálnál…
- M-mi? – döbbenek le.
- Leteszteljem, hogy mennyire is akarod, hogy most jól megdugjalak? – kérdi, ami már alapból felhúz egy kicsit, majd mikor ágyékomra vezeti kezét, és megmarkol, felnyikkanok. Jézusom, mit csinál? – döbbenek meg.
- Mit csinálsz már? – nézek rá ijedten, mire csak megmozdítja kezét, én meg nyögök erre szépen. Ne már, nem vagyok kíváncsi az önelégült fejére…
- Megnézem, mennyi idő kell, hogy felizgassalak… - hajol nyakamhoz, és meg is harap. Bassza meg, ha ennek nyoma lesz, akkor én… nekem végem! – próbálom meg eltolni, de csak egy kézzel, mert valamit markolnom is kell, hogy visszafogjam magam, ugyanis kezét elkezdte mozgatni rajtam. Az ágyamon levő plédet találtam be kezemmel, és azt markolászom, de nem akar leszállni rólam. Nem lesz ez így jó… érzem.
- Hagyd… abba… - nyögöm, mire végre abbahagyja, és mellém fekszik.
- Nem mondom, hamar felizgultál, csak attól, hogy simogattalak… - kuncogja, én meg magamban morogni kezdek. Fogadnék, hogy te is felizgulnál, hülye… most nem vagyok pillanatnyilag abban az állapotban, hogy vitatkozzak. – Mi van, ennyire a hatásom alatt állsz, hogy nem bírsz megnyugodni? Bár tény, ami tény… szó szerint állsz… - erre kipattannak a szemeim, és felé fordulok.
- Hülye, önelégült bunkó! – jelentem ki dühömben, mire azonnal fölém mászik. – H-hagyj már…
- Ha Torával vagy, neki is ilyen hamar feláll? – kérdi kissé perverz ábrázattal. Basszus, muszáj ilyet kérdeznie?
- Semmi közöd hozzá…
- Tehát nem… - mondja vigyorogva, én meg érzem, hogy vörösödni kezdek. Ahj, hagyjon már…
- Kussolj el… - mormogom, de csak vigyorog tovább, majd hirtelen ráharap fülemre. Kezét pillanatokon belül megérzem alul, ahol előbb is simogatott, és most megint megmarkol. – Ne csináld már… anyáék kint nézik a tévét… - sóhajtom, de nem hagyná ám abba. Basszus, ha nem hagyja abba, akkor a gatyámba megyek, az meg irtó ciki lenne…
- Nem mellesleg a tévé hangját ide hallom, és apát ismerve tuti valami gyilkolós filmet néznek… Szóval senki nem hall meg… - vigyorog még mindig, és hirtelen lerántja nadrágomat, mire meglepetten nézek rá. Meg sem tudok szólalni, ugyanis azonnal körém kulcsolja ujjait, és mozgatni kezdi rajtam a kezét. Jézusom, mindjárt lesül az arcomról a bőr, hogy lehet ilyen…? Hamarosan azonban letolja saját nadrágját is, mire még jobban elvörösödöm, főleg, mikor kezemet magára teszi.
- Reita… - sóhajtom nevét, mire ismét mozgatni kezdi rajtam kezét. Basszus, ez most komoly?
- A kezed mozogjon, ne a szád… - lihegi fülembe, mire elkezdem mozgatni a kezem. Tudom, hogy nem igazán helyes ez, mert… nekem ott van Tora, és ha ezt tudná, megölne, de… valamiért mégis ezt teszem. Hamarosan kezére élvezek, ő pedig nyakamba harap, mire gyorsítok kicsit. Halk sóhajjal élvez el hamarosan, és egy ideig csak pihegünk, míg ő rajtam fekszik. Ez… annyira fura. – nézem a plafont. Ellenkezhettem volna, de nem tettem. Reita teljesen elveszi az eszem. – sóhajtok nagyot, majd hamarosan felkel rólam, és megérzem, ahogy tisztogatni kezd. Zavartan húzom magamra a nadrágom, tökre zavarban vagyok… én ilyet még senkivel sem csináltam. Tiszta egy hülye vagyok… Mikor kezét megérzem arcomon, felnézek rá.
- Jó a kézügyességed, legközelebb a nyelvedet tesztelem le… - vigyorog rám, majd elenged, én meg először csak nagyokat pislogok. Mekkora egy disznó! – fújtatok magamban.
- Nem lesz legközelebb… - pusmogom, és duzzogni kezdek, hasamra fordulva.
- Szerinted, ha összeköltöznek, akkor mi lesz? – dől mellém, és érzem, hogy engem néz… összeköltöznek… nem lesz semmi! De azért remélem, az még odébb van…
- Semmi…
- Amúgy Torával mióta melegíted együtt az ágyat?
- Mit érdekel téged ez? – kérdek vissza. Nem hinném, hogy Tora nagyon is érdekli őt, és amúgy sincs sok köze hozzá.
- Kíváncsi vagyok.
- Hát nincs túl sok közöd hozzá… - mondom neki kicsit flegmán.
- Akár letesztelhetem a nyelvedet most is… - ül fel, mire én is felpattanok, és védekezően teszem magam elé a kezeim. Azt lesheted! – Nyugi, nem úgy készültem, hogy kétszer is lekezelsz… - kezd el röhögni, de nekem nagyon nem poénos… – Akkor úgy kérdezem, hogy mióta vagy Torával? – kérdi meg újra, de a véleményem még most sem változott.
- Pont annyi ideje, ami téged ne érdekeljen… - nyújtom ki nyelvem.
- Remélem, minél előbb összeköltözünk, és mostohatesók leszünk… - mondja vigyorogva, mire meglepődöm.
- És az neked miért jó? – kérdem, mert ez tényleg érdekel.
- Mert akkor a nap túlnyomó idejében zaklathatlak kicsi Taka-chanom… - gügyögi, én meg felsóhajtok. Nem hiszem el, komolyan engem akar zaklatni?
- Nem vagyok a tiéd – mondok neki csak ennyit. Inkább nem vitatkozom vele.
- Majd leszel… - simítja meg arcom, ami jól esik, de már épp szólnék vissza, mikor kopognak.
- Akira – nyit ajtót az apja – Indulunk – mondja, mire sóhajtok egy nagyot.
- Oké – pattan fel, majd mielőtt kimenne, dob egy puszit, mire szemeim kikerekednek, arcom meg ismét elvörösödik. Áh, nem bírom! – fúrom a fejem a párnámba, miután hasra vágódok. Most komolyan ilyen perverz? Én… nem szeretem, ha mindig rám másznak… - sóhajtok fel. Ahj… pedig Tora is folyton rám mozdul.
- Takashi – kopog be anya, mire csak hümmögök egyet, ő pedig bejön. – Valamit mondanék… – jön beljebb, és ül le mellém, mire rá nézek. – Az a helyzet, hogy… beszéltünk Akiya-sannal az előbb és… úgy döntöttünk, hogy hamarosan összeköltözünk – mondja, én meg eleresztek egy fáradt sóhajt.
- Mégis mikor? – kérdem, mire félve néz rám, én meg ezt nem tudom hova tenni.
- Holnap – mondja, én meg azonnal felülök, és nagy szemeket meresztek rá.
- Mi van? – akadok ki, mire megszeppen kicsit. – Öhm, bocsi, de ez nem korai? – kérdem kicsit finomabban.
- Hát, már egy ideje tervezgetjük… tudod, régebb óta járunk össze, csak eddig nem akartam még elmondani… - motyogja.
- Jól van, te életed – vágódom vissza a párnámba.
- De ha neked nem tetszik, akkor nem – suttogja egész halkan.
- Jaj anyu! Örülök, hogy boldog vagy, holnap költözünk, értettem! – vigyorgok rá, mire megörül, majd ad egy puszit arcomra, és kimegy. Ez… mi volt? – lepődöm meg saját anyámon, majd csak megforgatom szemeim, és beletörődök, hogy hamarosan Reitáéknál fogunk lakni… kitűnő. Gyorsan megyek el zuhanyozni, majd aludni, mert kicsit fáradt vagyok, és szerintem a holnapi nap is kifáraszt. Bár nem tudom, hogy fog ez menni egy nap alatt, de nem baj.
Reggel korán kelt anyám, hogy kezdjek el összepakolni mindent, mert majd jön a költöztető, és így pakolunk át. Fáradt vagyok… - csoszogok a fürdőbe, és megmosom arcom, majd rendbe teszem magam.
- Hoztam pár dobozt – mondja anyám, mikor visszamegyek a szobámba.
- Köszi… - veszem elő telefonomat, hogy megnézzem az időt. Reggel 6. Basszus, ez még hajnal! – kezdek el hisztizni, de aztán felöltözök, és a nyakamra teszek egy sálat, mert Reita harapásának maradt nyoma. Csak Tora meg ne lássa, mert akkor végem… Elkezdem beleszórni egy dobozba a ruháimat, egy másikba a könyveimet, meg a suliba szükséges cuccokat. Van utazó táskám, abba is pakolok… kurva lassan megy.
Közben a kaját eléggé elhúzom, mert kicsit kifáradtam már… pakolás közben is sokszor fekszem vissza az ágyamra, pihenni egy kicsit. A dobozok csak sorakoznak a szobámban, már lassan moccanni sem tudok. – morgolódok magamban, majd sietősen teszem el az utolsó dolgokat. Közben néha a konyhában is pakoltunk anyával, meg hát, ami kell ugye, így össze-vissza túrtuk a lakást. Már dél is elmúlt ekkor pár órája. Mikor végzek, bemegyek anyámhoz, ahol kábé akkora a katasztrófa, mint nálam.
- Segítsek? – kérdem, mire rám néz.
- Oh, nem kell… mindjárt jön a kocsi, segíts bepakolni a cuccaidat, aztán Akiya-san elvisz hozzájuk, rendben?
- Aha… - megyek vissza a szobámba, és csak várok…
Mikor már Akiya-san kocsijából szállok ki, kicsit érdekesen nézem, ahogy pakolásznak ki a költöztető autóból. Itt van Reita is.
- Akira megmutatja a szobádat, gyere csak beljebb – mondja az apja, mire megyek utána. Kapok inni, amit hamar el is fogyasztok, és ekkor Reita beállít.
- Gyere – vigyorog rám, mire lassan követem az emeletre.
- Most örülsz? – mormogom, mire hátra fordul.
- Már hogy ne örülnék? – vigyorog rám még mindig. Megforgatom szemeim, majd bemegyünk a szobámba, ami ismét teli van dobozokkal. – A cuccod elvileg már mind itt van. – mondja, mire elkezdek számolni. Megvan az összes, így bólintok. – Akkor jó – mondja, én meg körbe nézek. Az ágy már készen áll, ezt legalább megcsinálták nekem. Ahj, de fáradt vagyok… - sóhajtok egy nagyot, majd hirtelen Reita neki nyom a falnak, én meg csak nézek rá nagy szemekkel. – Figyelsz rám? – kérdi.
- Ha? – lehelem, mire keze elkalandozik alsóbb tájékra. – Reita, ne csináld… - tolom el kezét, mire nyakamhoz hajol, és lehúzza onnan a kendőt, ami eddig rajtam volt.
- Megmaradt a nyomom – harap meg ismét, mire elfolytok egy nyögést.
- Pont ez a baj. – tolom el magamtól kicsit idegesen, amit hagy is. – Már az is baj, amit tegnap csináltam. Nem szabadott volna – motyogom, mire keze ágyékomra téved ismét, és simogatni kezd.
- Ugyan, ne is tagadd, hogy jól esett – harap fülemre.
- Uhm… Reita, hagyj békén – kérem ismét, mire elveszi kezét tőlem, mire már majdnem megnyugszom, de ekkor nekem dörgölődzik. Fejem hátra hajtva nyögök egyet, lehunyt szemekkel. – Ne – nyögöm ki, és résnyire nyitom szemeim. Látom azt az elégedett vigyorát, és már szólalna meg, mikor meghalljuk az apukája hangját.
- Fiam, segítenél? – kérdi, mire Reita minden szó nélkül itt hagy. Hatalmasat sóhajtok, és az ágyra fekszem. Tök kényelmes… - terülök el rajta. Megszólal a telefonom, előkaparom a zsebemből, és gyorsan fel is veszem. Tora hív, hogy menjek át hozzá, mert szeretne velem lenni… mondom neki, hogy fáradt vagyok, mire csak mondja, hogy nem baj. Végül beleegyezem, és miután lehívott Akiya-san enni, eszek egy jót, majd előkeresek valami másik ruhát. A kendő persze marad, és mondom, hogy el kell mennem valahova. Anya is itt van már, nem nagyon tetszik neki, hogy elmegyek most, de Akiya-san mondta, hogy hagyjon, így nyugodtan indulok el.
- Csak nem ahhoz a majomhoz mész? – szól utánam Reita, mikor már a kapun kívül vagyok.
- Nem mindegy? – kérdem, majd ott is hagyom.
Hamar odaérek, és csengetek az ajtón. Tora azonnal ki is nyitja, és be is enged. Kajával kínál, meg inni valóval, de csak az utóbbiból kérek. Mikor viszont a szobájába megyünk, azonnal nekem esik, de nem úgy…
- Mi ez a kendő? – kérdi, és nyúl is felém, de azonnal el is húzódom.
- Semmi – mondom, mire érdeklődve néz rám.
- Akkor vedd le, nem tetszik – mondja, mire megrázom fejem.
- Nekem tetszik – motyogom.
- Nekem nem – mondja, és megint akarná levenni, de elhúzódom. Ekkor megfogja karom, és közelebb ránt magához az ágyon, majd lerángatja rólam. Azonnal elfordítom a fejem. Nem akarom látni az arcát. – Mi ez? – kérdi, de nem nagyon akarok felelni, így csak hallgatok. Az kérdeztem, mi ez?! – dörren rám, mire megrezzenek, és a torkomban gombóc nő. Nem akarom elmondani neki. – Válaszolj!
- Csak… - nyelek egy nagyot. – Neki mentem a polcnak… Tegnap este… anyu barátjánál voltunk, és nem vettem észre – motyogom ezt a nagy hazugságot.
- Nézz rám – mondja, mire félve nézek szemeibe. – És most az igazat…
- De ez az igazság – motyogom, mire dühösen megragadja karomat.
- Azért remegsz, mint aki fél? Azért félsz a szemembe nézni? Ki vele, ki csinálta ezt? – kérdi mérgesen.
- Az igazságot mondtam! – Ekkor kapok egy nagy pofont, mire elered a könnyem, de le is törlöm. Megkérdi még egyszer, de ugyanazt mondom neki, és eljár a keze… ez megy így egy ideig, míg megelégelem, hogy… igazából megver.
- Tora! – csattanok fel hirtelen, mire még mindig dühösen néz szemeimbe. – Nem unod már? – kérdem tőle elcsukló hangon. – Mert én unom, hogy bármi úgy van, ahogy neked nem tetszik, akkor ezt kapom. – mondom neki remegő hangon. – Már komolyan elgondolkozom azon, hogy tényleg szeretsz, vagy csak úgy tartasz, hogy valakid legyen – szipogom, mire arca megváltozik, és végigsimít arcomon, ami most eléggé sajog.
- Bocsánat – mondja egy idő után. – Persze, hogy szeretlek – mondja, mire nem mondok már semmit. Lassan nyakamhoz hajol, és megszívja bőröm, majd lehúzza pólómat. Csak fekszem alatta, és hagyom, hogy ismét birtokolja testem. Mikor lezuhanyozok, felöltözöm, és ekkor veszem észre, hogy szakad az eső.
- Hazamegyek – jelentem be Torának, mire meglepetten fordul felém.
- Mi?
- Mondtam… ha azt hiszed, most minden rendben, akkor tévedsz – motyogom. Idelép hozzám, és karon ragad.
- Mégis mi bajod van? – kérdi, és hangján azt hallom, hogy már megint dühös. Nem válaszolok neki… - Nem maradsz itt estére? – kérdi, mire nemlegesen bólintok.
- Mondtam, hogy haza megyek.
- Bocsánatot kértem, az előbb nem úgy tűnt, mintha haragudnál… - akad ki.
- Mert ennyire vak vagy! – erre megint csak egy pofon jár. Ellököm magamtól, és sietősen indulok haza, de a parknál már lelassítok. Az esőben remeg a testem a hidegtől, de nem igazán érdekel… teljesen eláztam már most, és könnyeimet is hagyom. Miért ilyen mindig? Eddig tűrtem, de most… már elegem van ebből. Tényleg mindig az van, amit ő akar, és ez… annyira nem ér.
Mikor odaérek új otthonunkhoz, kinyitom az ajtót, és kicsit gyorsabbra veszem lépteim, de anyám még így is betalál.
- Hát te ruhában fürödtél, kisfiam? – kérdi meg, ami számomra most nagyon nem vicces.
- Zuhog az eső – mondom kissé dideregve, mert nagyon is fázok. Felszaladok a szobámba, de útközben neki megyek Reitának.
- Bocsi – motyogom, de meg sem állok. Becsukom magam mögött az ajtót, és azonnal levetem a pólómat. Kéne egy törülköző… - lépek ki a szobámból.
- Zuhanyozz le, az felmelegít – hallom meg újdonsült bátyám hangját.
- Hagyjál… - dünnyögöm.
- Meg fogsz fázni…
- Nem érdekel – mondom, és a fürdőben keresek magamnak egy törülközőt, amit magamra terítek, és a szobámba visszamegyek. Mikor rendesen levettem a vizes ruháim, megszárítkozom, és felveszek valami tisztát, majd az ágyamba bújok. Utálom ezt a napot!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Najó, Tora mostmár igazán befejezhetné, ezt a folytonmegverikicsisagát dolgot. >< Épphogy elmúlt az előző ütésnyom, helyette többszörösen kapott újat. T-T Nem érdemli meg, és remélem, hogy Saga nemsokára kidobja őt, ha az lehetséges, mert Tora nemhiszem, hogy ezt csak úgy hagyná. Pláne, ha rájön hogy ki Saga újdonsült tesója, és kombinál dolgokat. Dede majd ott lesz Reita és megvédi. Vagy nemxd. De úgytűnik, mintha a végén aggódna érte. *-*
Nagyon várom már folytatást. ><
Szia.
Úgy ahogy mondod x'DDD >< Hát egy kicsit - nagyon - hirtelenharagú :'D mindenért üt, hát na >< Talán dobja, talán nem... majd kiderül xD :3
Reita ott lesz, de meg is védi? Ez itt a kérdés xP
Köszi hogy írtál^^