|
4. rész
yumechan 2011.07.15. 11:53
4. rész
Saga POV
- Oh, szia Shinji! Rég láttalak, hogy vagy? – mosolyog anyu Torára.
- Köszönöm, megvagyok… ahm, lehetne egy kérésem? – ülünk le az asztalhoz a konyhában.
- Persze, mondd csak nyugodtan – mosolyog továbbra is, majd a hűtőből kivesz valami hideg üdítőt. – kértek? – kérdi, mire én bólogatok, Tora meg csak nemlegesen megingatja fejét.
- Ma este átjöhet hozzám Takashi? – kérdi, mire én nem nézek oda.
- Hát… végül is, még csak most kezdődött el az iskola, gondolom, első nap nem kell annyit tanulni, igaz? – erre felnézek rá, és látom, hogy rám mosolyog. Csak bólogatni kezdek. – Rendben, de ne nagyon legyen ebből rendszer. Szeretném, ha tartaná a tanulmányi átlagát. – néz komolyan Torára.
- Persze, persze… – vigyorog, én meg megiszom az almalevet, amit kaptam. – Köszönöm, Hanako-chan! - erre anyu csak mosolyog, majd a szobájába megy. Tora felém fordul. – Akkor… este jövök érted – hajol nyakamhoz, és ad egy csókot, mire megremeg a testem.
- Oké – motyogom.
- Most akkor megyek – suttogja még nyakamra, majd elhajol tőlem, és egy csók után távozik is. Nagyot sóhajtva megyek be a szobámba, és átöltözöm. Rakok el magamnak alvós ruhát, meg persze a másnapi egyenruhámat is elrakom…
Este már a tévét kapcsolgatom az előszobában unottan, mikor valaki csenget. Kikapcsolom a tévét, és egy nagy sóhajtás kíséretében kelek fel a kanapéról. Kinyitom az ajtót, és Tora áll velem szemben.
- Szia, bejössz? – kérdem, mire nemlegesen bólint. – Oké, akkor hozom a cuccom… - megyek a szobámba, és összeszedem a pénztárcám meg a telefonom még. Beleteszem a táskámba, majd még beköszönök anyának, és megyek is Torával. Motorral jött… szeret motorozni, bár én néha kicsit félek mögötte, olyan gyorsan megy sokszor… Ad egy sisakot, amit fel is veszek, majd felülünk, és közel bújok hozzá, hogy rendesen át tudjam karolni derekát, így kapaszkodva belé, majd indulunk is. Nem is nézem az utat, végig becsukott szemmel karolom, és csak gondolkozom. Anya sem, és Tora szülei sem tudják, mi zajlik köztünk. Furcsa ez az egész, de jobb is, hogy nem tudják. Nem tudom, mit szólna anya, de leginkább, hogy Tora apja mit szólna… igaz, nincs otthon túl gyakran, mert sokat utazik a munkája miatt… talán ezért is lett ilyen a fia. Olyan lázadó életet él… de ez engem nem nagyon zavar. Sőt, egyáltalán nem. Bár ez lehet, hogy azért van, mert eddig nem nagyon láttam Reitával balhézni. Ha ők összekapnának úgy komolyan, az biztosan nem tetszene…
Hamarosan megérkezünk Toráékhoz. A házuk egész nagy, mégis sokszor Tora egyedül van itthon… mert az anyukája is sokat dolgozik, de persze ő nem marad el otthonról sokáig. Csak este vagy nap közben…
- Nincs itthon senki… - lök be az ajtón már teljesen nyakamra tapadva.
- Uhm… anyukád dolgozik? – kérdem, mire nyakamra mormog.
- Aha… szóval nyugodtan hangoskodhatunk… - szívja meg nyakam, mire aprót nyögök. Érzékeny vagyok ott nagyon is…
- Tora – motyogom nevét. Annyira egy perverz dög… Kezemet megfogja, majd felhúz a szobájába. Ott azonnal kiveszi a kezemből a táskát, és a földre dobja.
- Már nagyon vágyom rád – leheli ajkaimra, és meg is csókol. Nyakát átkarolva viszonzom, ő meg hátam kezdi simogatni a póló alatt. Hamar elválik tőlem, és leveszi a fölsőt rólam. Az ágyhoz lépdel velem, és mikor lábam nekiütközik a szélének, le is dönt rá. Kezeivel megtámaszkodik fejem mellett, szájával pedig mellkasom kezdi beborítani apró puszikkal. Pici sóhajokat hallatok, majd mikor köldökömbe harap, felkuncogok.
- Az csikis – suttogom még mindig kissé nevetve, mire érzem, hogy ajkai mosolyra húzódnak. Mikor nadrágomat szétgombolja, segítek neki levenni, majd mikor ez megvan, felülök, és leveszem róla a pólóját. Végigsimítok meztelen felsőtestén, közben egy csókba invitálom. Lehámozom róla a nadrágját is, ő meg ekkor a párnák közé fektet. Körém térdel, és egyik kezével lábam közt kezd simogatni, mire fülébe nyögök, mivel újra nyakamat vette célba.
- Zene füleimnek – dörmögi, majd elhajol tőlem, és a fiókjában kezd matatni. Elő is veszi hamar, ami kell, majd újra fölém mászik. Leszedi alsómat, és bekenve ujjait, tágítani kezd. Közben ajkaim puszilgatja, egyszer meg is csókol, majd kihúzza ujjait, és leveszi magáról is az utolsó ruhadarabot. Ekkor lábaimat szétnyitja, közéjük helyezkedik, és mikor az óvszert is felhúzta, meg síkosítót is kent magára, az ágy támlájához ül, és ölébe húz engem. Nyakát átkarolva ereszkedem rá óvatosan, majd kicsit várok, és csípőm mozgatni kezdem. Nyakába fúrom arcom, és mivel tudom, hogy a lassú tempó nem épp a kedvence, próbálok neki megfelelően mozogni. Nyögéseink egyre szaporábbak, és a hangom nem nagyon fogom vissza, mert tudom, hogy utálja, mikor azt teszem. Hamarosan El is ér a beteljesülés; hátam ívbe feszül, és el is élvezek, ő pedig hamarosan követ engem. Teljesen rá omolva pihegek, de hamarosan hátamra fordít, és újra mozogni kezd bennem… Tora valahogy… nem mindig éri be az egy menettel. Gyorsan mozog bennem erőseket lökve csípőjével. Mikor ismét elérjük határainkat, kicsúszik belőlem, és rajtam fekve próbálja visszanyerni normál lélegzetét.
- Gyere… - fogja meg kezem, és húz magával. A fürdőbe megyünk, ez egyértelmű volt. Hamar megmosakszunk, majd törülközővel a derekamon megyek Tora szobájába, hogy felvegyem a pizsimet. Gyorsan az ágyba fekszünk, és hozzá bújva, jó éjszakát kívánva, lassan elalszom.
Reggel az ébresztőre kelek. Nyújtózom egyet, majd hátra fordulok Torához. Ő már felült, és haját kócolva néz maga elé.
- Jó reggelt! – köszönök neki, mire rám néz.
- Neked is – hajol le hozzám egy csókért. Ezután felkelek, és nekiállok öltözködni. A fürdőben megmosom az arcom, megfésülködöm, fogat is mosok, majd a tükörbe nézek. Kicsit zavaró így minden nélkül az arcomon kimozdulni a lakásból, de most ez lesz… - megyek vissza a szobába, ahol Tora már indulásra kész. Összepakolom a cuccaim, amiket most nem viszek magammal, majd suli után hazaviszem őket… a reggeli után pedig együtt indulunk el a suliba.
Az első órában kikapjuk a könyveinket, így már megtömött táskával mehetek ma haza… istenem, már most nagyon élvezem… Majd Tora segít! Szünetben lepakolok a szöszi mellé, majd az ajtóban megjelenik Die. Körbenéz az osztályon, majd mikor megpillant, ide is jön.
- Jössz ki? – kérdi, mire bólintok.
- Én is mehetek? – kérdi kissé piros arccal a szöszi. Ennek meg mi baja? – nézek rá felvont szemöldökkel, majd vállat vonva indulunk ki az udvarra.
- Takashi-kun! – szól utánam valaki… egy csaj. Hátra fordulok, közben intek a szösziéknek, hogy menjenek csak előre.
- Hm? – kérdem tőle, mikor ideér elém.
- Uhm… hova mész? – kérdi másfele nézegetve. Ugye nincs zavarban a közelemben? Csak mert az semmi jót nem jelent…
- Hátra, az udvarra… bocsi, de beszélnem kell valakivel – mondom. Nem igazán akarok bunkó lenni, intek neki egyet, és sietek is Die után. Mikor kiérek, meg is pillantom, ahogy a szöszivel beszélget. Odamegyek, és hamarosan kijön Tora és Hiroto is. Ezek szerint haza értek tegnap. Hiroto nyaralása kicsit belehúzódott az iskola idejébe, ezért nem volt még tegnap. Az apja valami újságíró azt hiszem, és tegnap előtt volt valami koncert, amire elmentek… Ilyenben tök szerencsés, hisz ha szereti az előadót, simán elmehet megnézni még ingyen is, mert az apja ilyenekről sokat ír. Amúgy Hiroto számára az egyenruha igen érdekes fogalom. Nem azért, mert nem viseli, hisz minden nap rajta van… az ing szétgombolva, alatta általában valami ujjatlan fölső. A nyakkendő is szépen megkötve a nyakában lóg, igen érdekes stílus ez. Derekáról egy lánc lóg, ami a pénztárcájához van rögzítve. A kiegészítőket úgy vettem észre, hogy nagyon szereti. Karkötő, nyaklánc, egy gyönyörű kereszt alakú ezüst medállal… az arca meg olyan kisgyerekes, de komolyan. Cuki pofija van, sokkal fiatalabbnak tűnik. Nem mintha olyan koros lenne…
- Szia – köszön, mire biccentek neki, majd Torához megyek, és nyakkendőjét kezdem igazgatni… néha szeretek vele játszani.
- Kaptál már könyveket? – kérdi, közben kezét fenekemre simítja, majd bele is markol.
- Uhm… aha. Segítesz hazavinni őket? – pillogok rá szépen, mire vigyorog egyet.
- Persze! Úgyis jössz hozzám… - harap fülemre, majd elhajol tőlem, és rágyújt.
- Amúgy, Hiroto… milyen volt a nyaralás? – kérdem tőle.
- Egész jó. A hátam úgy leégett! – kezd el mutogatni. – Tökre ég… - dünnyögi, mire elmosolyodom.
- Pedig lett volna időd szépen lebarnulni… - jegyzem meg, mire bólogat is.
Hamarosan aztán becsengetnek, így mindenki megy a dolgára. Az órák nagy része unalmasan telik, főleg, hogy mindenki csak bemutatkozik… Utálok bemutatkozni, mit kéne, hogy tudjanak rólam? Nem elég a nevem? – fekszem a padon már az utolsó órán. Egyfolytában csak kántálni, hogy Sakamoto Takashi vagyok… unom! Mikor végre kicsengetnek, felveszem táskámat, ami mellesleg rohadt nehéz… majd távozom is. Nincs kedvem itt tovább ülni. A kijáratnál találkozok Torával, és ő segít nekem a cipekedésben.
- Maradsz kicsit? – kérdi, mikor már a szobájában vagyunk.
- Hát… kicsit fáj a fejem, szeretnék mihamarabb hazamenni, és kicsit aludni – füllentem, mire elhúzza száját. Most nincs kedvem úgy vele lenni, mert tegnap már megvolt két menet, ma hagyja a hátsómat csak békén…
- Ch… - veszi kézbe a motorjának a kulcsát, majd a tegnapi cuccaimat összeszedve, ismét motorra ülünk, és hazavisz.
- Akkor holnap találkozunk – mondja, majd ad egy puszit számra, és megy is haza… Nagyot sóhajtva öltözöm át, majd kipakolom a táskám, és elrakom a holnapra szükséges cuccokat. Ezután az ágyamra vágódom, és csak bámulom a plafont. Nincs kedvem semmihez… és az egész napom nagy semmittevéssel telt el.
Reggel elég frissnek érzem magam. A reggeli készülődés után a konyhába megyek, ahol reggelizek, majd biciklivel megyek a suliba. Hamar beérek, és ráérősen megyek az osztályom felé, mikor is valaki úgy nekem jön, hogy fel is lök. A táskámból kiesik pár könyv. Mikor felnézek, Reitát látom, ahogy áll előttem. Csak néz, meg sem szólal, meg sem mozdul.
- Ne haragudj – motyogom, majd összekapom a könyveket, elrakom őket, és elsietek.
A nap ezután nyugisan telik, most már tanulunk is, aminek nagyon örülök, legalább nem unatkozom. Mikor vége az utolsó órámnak, én vagyok az első, aki elhagyja a termet. A biciklimért megyek, de a kapu előtt Tora megállít.
- Ma találkozunk? Die el akar menni, gyúrni kicsit – kezd el mutogatni cigivel a kezében.
- Oké, de előbb tanulok – vigyorgok rá, mire megforgatja szemeit.
- Persze, persze… akkor majd megyünk érted, jó? – kérdi, mire bólintok, majd búcsúzom tőle egy puszival, és haza tekerek.
Hamar végzek mindennel, ami holnapra kell, összepakolom egy táskába a cuccom, amiben szoktam tornázni, és várom Torát. Hamar csöngetnek is, én meg megyek a táskámmal a kezemben. Bezárom az ajtót, mivel anya még nincs itthon, és megy is az egész bagázs. A meglepő az, hogy itt a kis szöszi is. Csak pislogok rá párat, de aztán nem nagyon törődöm vele. Biztos bejön Die-nak. A parkban megyünk épp, mikor Tora elindul másfelé, mint kéne. Nekem először fel sem tűnik, hogy miért, de hamarosan meglátom Reitát és a csapatát egy padon ülve. Tora épp feléjük tart. Mi lesz most? Balhét akar? Mert én nem akarok vitatkozni, meg ilyenek.
- Tora – suttogom nevét, mikor már a közelükben vagyunk. Ekkor Reita leszáll a padról, és zsebre tett kézzel meg is fordul, aztán menne el, de Tora ekkor utána szól.
- Mit kellett annyira bámulni? – kérdi gúnnyal hangjában. Reita megáll a mozgásban, de nem fordul meg. Az egyik haverja mellé lép, és méregetni kezdi Torát, majd végignéz mindenkin.
- Érzitek ezt? Miért van csatorna szag? – vonja fel szemöldökét. Na, ez még nekem is sértő…
- Nem tudom… de valahogy nem maradnék itt tovább, mert egy nagy arc eltakarja a szép tájat – morogja a szőke, mire Tora ökölbe szorítja kezét.
- Mi van, Reita? Te már a pincsijeid nélkül nem is vagy senki…
- Tora – suttogom megint, hátulról meg meghúzogatom pólóját, hogy menjünk már.
- Nyugi, Taka-chan… még csak most kezdődik a legjobb rész – mondja Die, majd kicsit odébb tol. Utálom, ha Taka-channak hív. Erre csak morogni kezdek, majd mikor újra Reita felé nézek, ő már megfordult.
- Ki kérte, hogy gyere ide? Nincs más dolgod? – kérdi, mire Tora vigyorogni kezd.
- Valaki nagyon kötekedően méregetett messziről. Közelebbről már nincs nagy pofád? – kérdi, mire megforgatom szemeim. Mindjárt itt hagyom őket. – morgolódok magamban, de ekkor azt veszem észre, hogy Reita közelebb lép, és Torát arcon üti. Egyből ugrik neki Die, mire csak pislogok párat. Ekkor már Reita többi haverja sem marad tétlenül, Ruki meg mögém bújik. Aoi behúz Die-nak, majd Rei kap Torától, én meg csak nézek, de aztán mikor még egyet ütne, elkapom kezét, és hátrébb húzom.
- Hagyd abba! – morgom, mire lerázza kezemet magáról. – Fejezzétek be, vagy elmegyek haza!
- Mi van? – néz rám Tora értetlenül.
- Nem ezért jöttem el veled… - nézek rá mérgesen.
- Ch… - löki meg még Aoit, majd egy érdekes pillantást vet Reire, aztán jön utánam. Szerencséje… - dühöngök magamban, ő meg csak karba tett kézzel trappol utánam. Mondanom sem kell, hogy kicsit elment a kedvem mindentől…
Egész nap emiatt pocsék kedvem volt. Nem volt kedvem semmihez… Kedvtelenül edzettem, néha csak néztem, ahogy Die és Tora is erősödnek, de ehhez sem volt sok kedvem. Hamarosan azért vége lett ennek is, és Tora hazakísért, de nem jött be. Mondta, hogy este érkezik az apja, így haza kell mennie. Nem bántam…
Mikor benyitok a lakásba, finom illat fogad.
- Megjöttem – kiáltom anyának, de valaki más hangját is meghallom. Egy férfi hangját.
- Jaj, hol voltál? Nem szoltál, hogy elmész valahova - mondja anya.
- Csak Torával elmentem kicsit edzeni – motyogom, majd odamegyek, ahol ő van. Egy ismeretlen férfi ül az asztalnál, ami szépen meg van terítve. Anyám nagyon csinos, a haja, a ruhája, minden nagyon szép…
- Mondani akarok valamit. – néz rám anyám komolyan.
- Igen? – kérdem kíváncsian. Érdekelne, hogy mi ez az egész.
- Arról lenne szó, hogy… azt hiszem… új apukád lesz – mondja, mire egy pillanatra megfagy bennem a vér is.
- Tényleg? – nézek rá az idegenre, mire feláll az asztaltól, és kezét nyújtja felém, amit elfogadok, így kezet rázunk, közben bemutatkozik:
- Suzuki Akiya vagyok.
- Sakamoto Takashi – mondom én is nevem, majd hirtelen kis boldogság tölt el. Mosolygok rá, mire ő is vigyorogni kezd. – Örülök a találkozásnak – mondom, majd mennék a szobámba, hogy ők ketten nyugodtan legyenek, de még megállít.
- Holnap este várlak téged is vacsorára – mondja Akiya-san, mire pislogok párat.
- H-holnap este? – lepődöm meg, mire bólint egyet. – Rendben, köszönöm – hajolok meg, majd a szobámba megyek, és váltóruhát keresve, elmegyek fürdeni.
Este hamar lefekszem aludni, de reggel mégis kómás vagyok, és kissé nyűgös. Hamar összeszedem magam külsőleg, de belül még mindig mosott rongynak érzem magam. Biciklivel megyek ma is a suliba, és az osztályom felé veszem az irányt. Már majdnem a folyosó végére érek, mikor is nekimegyek valakinek.
- Bocsánat – motyogom, majd felnézek az illetőre. Reita piercinges haverja áll előttem. A többiek Reitával együtt a padon ülnek, de ekkor a szőke felkel.
- Nézd már, Tora ribije… - kezd el méregetni.
- M-mi? – kérdem lesokkolódva. Ribi?
- Ja… - lök meg az, akinek az előbb nekimentem.
- Jól hallottad… - lök meg még egyszer, mire elesek. Csak meglepődve nézek fel rájuk, az egyik épp röhögni kezd. Miért csinálják ezt?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Végre időt szántam rá, és elolvastam egybe az egészet...
Szegény Sagát sajnáltam nagyon ebben a fejezetben Tora miatt, de nekem a legjobban mégis Tora karaktere jön be, awww [fangörcs], mert olyan kis mocsok *.*
A vége meg ahh~ hogy ebből mi lesz XXD Már kíváncsian várom Reita meg Saga reakcióját XD
Szia!
Ennek örülünk ^^
Hát Saga... így járt XD Tora meg goni >.< Én itt nem bírom annyira a karakterét ><
A vége meg... huhúú XD most mi lesz :P xD
Köszönöm hogy írtál ^^